Most, télvíz idején befelé fordul minden.
Hajnal van, didergő hideg borítja a várost. Gyermekem még alszik, a sötétben alig hallható halk szuszogása, édesen finom neszezése. Megsimítom hosszú karját, illatos, hullámzó haját, meg se rezzen. Beszélek hozzá, pár kedves szót, de nincs válasz. Csak a csend. Puha, szeretettel teli, nyugodt.
Nem jön álom a szememre, hát halkan elindulok szobám melegéből. Kiengedem a macskát, s vele én is kilépek a hűvös erkélyre. Meglepetés! Hó borít mindent. Éles frissesség kint – éber frissesség idebent. A hótakaró alatt még alszik minden. Alszanak a fák és az álmok, alszik a templom, a torony és a harangzúgás. Ez még az éjszaka csendje. Mélyfekete, megtartó, egészen a csontokig hatoló. Összeköt a gyökerekkel, föld mélyével, kövek és sziklák végtelen csendjével.
Hűvös hajnali szél érkezik, s vele együtt a bizonyosság: derengeni kezd. Lassan születésnek indul a fény.
A hó alatt még pihen a tavasz, türelmesen várja az ő idejét, tudja mikor jön. Én viszont nem tudom meghatározni a változás pillanatát, mikor a szürkéből halovány fehér izzás lesz. Sem az első fénysugár érkeztét, mely óvatosan bújik elő, mint föld mélyéből hóvirág csírája. Szelíd és tartózkodó, tele ígérettel. Most minden új és friss, harapni lehet a levegőt. Megszólal az első madárfütty. Ez a csend várakozással és méltósággal teli.
Hópelyhek hullanak közben kézfejemre. Egyszeri és megismételhetetlen formájuk áttetszően csillan egyet, majd pillanat alatt olvadnak apró, láthatatlan vízcseppekké.
Szó szerint végignézem ezeknek a törékeny, apró csodáknak az elmúlását.
Majd ránézek saját kézfejemre és tudom, én is elmúlok majd, mint bármely pillanat. Szívembe bizonyosság költözik, hogy egyszer, nem is oly sokára, eljön az elvágás és elengedés ideje. Ez egyszerre tiszta és vad, mint egy hófödte hegycsúcson üvöltő farkas.
Közben teljesen megvirradt: a fény ezen a reggelen is győzedelmeskedett a sötéten. A hó látványa felfokozza a világosságot, miközben gyermeki derűvel melengeti át a szívem. Mosolyog a táj, a nagy fenyőfa bólogat, felébredt ő is. Hálát adok, hogy kijöttem hajnalban, s részese lehettem ennek a csodának.
Mondhatnánk, nem történt különösképpen semmi. Ám olyan semmi ez, melynek öröme csiklandozza, feszegeti, majd finom kérlelhetetlenséggel szétrepeszti a szíved. Olyan semmi, amelyben ott lakik a minden.
Az eleve benned élő csend szabad, teres, végtelen. Hófehér, csupasz egyszerűség.
